Vissza a főoldalra  
Online
2020. jan. 19. vasárnap Sára, Márió

   Vitalitas Online
     Életed az ételed
     Egészségpolitika
     Mentálhigiéné
     Orvostudomány
     Természetgyógyászat
     Család, életmód
     Praxisprivatizáció
     Kórházprivatizáció
     Környezetvédelem
     Egészséges élet
     Biztosítás
     Társadalom
     Társadalompolitika
     Alapellátás
     Szakellátás
     Fekvőbeteg ellátás
     Rehabilitáció ...
     Betegség gyógyítás
     Civilszervezetek
     Népegészségügyi ...

 

  Ki ad pénzt kórházra? 2003. 06. 26.


Ma sokan azon aggódnak, hogy az úgynevezett kórháztörvény megszavazásával a parlament kiárusítja a magyar kórházakat, és az intézmények nagy része magánkézbe kerül. Ha lesz meglepetés, akkor valószínűleg az, hogy épp az ellenkezője fog történni: a vártnál jóval kisebb lesz a vásárlási kedv. Egyáltalán nem a kórháztörvénytől függ ugyanis, hogy bekövetkezik-e a kórházak tömeges privatizációja, mert az mostanáig is lehetséges lett volna. S hogy mégsem történt meg, annak oka egyrészt az egyértelmű jogi szabályozás hiányából eredő folyamatos bizonytalanság, másrészt, hogy a nagy tömegű tébéjárulék ellenére a mai finanszírozás mellett az egészségügy nem tőkevonzó ágazat.

A finanszírozás jelenlegi rendszere fokozatosan feléli a befektetéseket, józan befektetői megfontolások alig számolnak profittal. Ráadásul a működési költségeket az Országos Egészségbiztosítási Pénztár állja, az amortizáció, a beruházási és felújítási költségek a tulajdonos, vagyis jelenleg az állam és az önkormányzatok költségvetésében szerepelnek.
Az sem könnyű a magánszférának az egészségügyben, hogy alig van mit fizetőssé tenni, s a lakosság sincs "szocializálva" a fizetős egészségügyi szolgáltatásokra. Az önkormányzatok és az állam a kérdés társadalmi súlya miatt az egészségügyi intézmények működését inkább politikai, mint gazdasági kérdésnek tekintik. Nekik fontosabb a kórházüzem - amely sokszor a legnagyobb munkáltató is egy-egy kisvárosban - ilyen-olyan színvonalú, ám nyugodt és csendes működése, mint az esetleges egyszeri (társadalmi felháborodással övezett) privatizációs bevétel. És magáról a jogszabályról: a kórháztörvény szabályozó, márpedig ami szabályoz, az szűkíti az eddigi korlátlan lehetőségeket.
Be kellene végre látni, hogy az egészségügyben pluszforrások szükségesek, különben tovább omladoznak a falak, gyakrabban hibásodnak meg a műszerek, a gyógyszerek mellett ki tudja, mit kell majd a betegnek még bevinnie a kórházba, a WC és fürdő színvonalára figyelem sem marad. Komoly befektetőtől törvényi garancia nélkül nem várhatók el hosszú távra szóló beruházások. Egyesek beszéltek nonprofit befektetésről, ami viszont komoly vállalkozónak értelmezhetetlen kategória.
Gyakori aggály, hogy a jogszabály alapján a tőke akár be is zárhatja a gazdaságtalan osztályokat, így esetleg betegek maradnak ellátatlanul. Kétségtelen, hogy a tőke racionális működésre törekszik, ami például az indokolatlan adminisztráció vagy az egy intézményen belüli azonos profilú osztályok felszámolását célozhatja. Ám a pusztán gazdaságilag rosszul működő kórházi osztályok nem lesznek bezárhatók. Egészségügyi intézményben egy befektető kizárólag a helyi önkormányzattal kötött szerződéssel szerezhet érdekeltséget, az önkormányzatnak pedig területi ellátási kötelezettsége van. Így a tőke legfeljebb egyet tehet: nem privatizál ott, ahol eleve veszteséges működést feltételez. A racionalitás további lehetősége, ha a vállalkozó a jelenlegitől eltérő gazdálkodói és szervezeti logika mentén képes nyereségessé tenni a ma veszteséges kórházi egységeket, s a visszaforgatott profittal javítani az ellátás színvonalát. A visszaforgatásra pedig az a garancia, hogy minden üzleti vállalkozás fél a piac elvesztésétől. A ma működő egészségügyi cégek is visszaforgatják forrásaik jelentős részét a szolgáltatási színvonal javítására. Mert bár a betegek csak korlátozottan élnek vele, működik a szabad orvos- és intézményválasztás.
Az egészségügybe meghatározóan az egészségügyi tevékenységű szereplők fognak beruházni, rövid távú befektetési és spekulációs céllal ugyanott aligha fektet be bárki is. A magyarnál több GDP-jű és egészségügyi költségvetésű nyugati országokban is csak 20-30 százalékos a privát formában működő kórházak aránya. És nem is a korlátozó jogi szabályozás miatt, hanem az egészségügyi költségek természete, a csekély megtérülési lehetőségek és az ellátási kötelezettségek miatt.
Mérhetetlenül eltúlzott a tömeges privatizáció rémétől félteni az egészségügyet. A tőke nem vitázik azért, hogy befektethessen. Ahol indokolatlan gazdasági és jogi irracionalitással, fölösleges kockázattal találkozik, onnan elfordul. Félő, hogy a magyar egészségügy végül többletforrások nélkül, számtalan problémájával magára marad.

Az oldalon olvasható információk nem helyettesíthetik a szakemberek véleményét, tanácsát, ezért kérjük ne kísérletezzen öngyógyítással, forduljon orvoshoz!
A gyógyszerekkel és gyógyhatású készítményekkel kapcsolatban a kockázatok és a mellékhatások tekintetében olvassa el a betegtájékoztatót, és kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.

Copyright2001-2002 Vitalitas.hu Kft.