"A felelősség alól az állam és az őt képviselő, törvényhozásban részt vevő képviselői nem vonulhatnak ki. Az egészségügy struktúrájának átalakítása nem oldható meg előzetes, pártpolitika feletti, konszenzusos, szakmailag egyeztetett program elfogadása nélkül… Ha ezeknek az előzetes erkölcsi követelményeknek nem tesz eleget a törvényhozás a XXI. század elején, akkor ne tessenek elvárni, hogy a népegészségügyi programban bárki zászlós lesz havi 64 ezer forint bruttóért! Mélyen erkölcstelennek tartom, hogy az önkormányzatokat forrás és szakmai, számon kérhető támogatás nélkül kiszolgáltatott helyzetbe hozzuk" – a citátum Cser Ágnestől, az EDDSZ elnökétől származik, a kormány 5047. szám alatt beterjesztett "Az egészségügyi közszolgáltatások nyújtásáról és az orvosi tevékenység végzésének formáiról" szóló törvényjavaslatának az Országgyűlés Egészségügyi és szociális bizottsági vitáján hangzott el. (Az úgynevezett kórháztörvényre egyébként a foglalkoztatási és önkormányzati bizottság igent mondott.)

A kórháztörvény néven elhíresült tervezett körül Mikola István saját bevallása szerint is vannak feszültség, ám annak parlamenti elodázásáról hallani sem akar. Sőt, miként kijelentette: a tervezet parlamenti vitája tovább már nem halogatható, és ha nem tűzik napirendre, akkor annak ára az lesz, hogy a miniszteri bársonyszéket elhagyja. A háromhetente ülésező országgyűlés a törvénytervezet tárgyalását az októberre eső ülésnapokon nem kezdte el – márpedig nem kezdte –, akkor, miként az egészségügyi miniszter mondotta volt, azt az év végére sem fogadják el. Biztos, ami biztos, a törvényjavaslatot novemberben a módosító javaslatokkal együtt a Tisztelt Ház elé vitték…

Mindenek ellenére sokan hisznek neki és reménykednek, hogy a megannyi sebből vérző törvényjavaslatot 2001-ben már nem fogadják el, utána pedig 2002. első felében az áprilisi üléshéttel leköszönő országgyűlés az egészségügyet felforgató törvényt nem fogad el…

A miniszter azt mondta, keményebb figura annál, mintsem bizottság által el nem fogadott tervezettel ijesztgetni lehessen. Noha Orbán Viktor miniszterelnök kiállt az ő minisztere mellett, a bizottsági szavazáson Mánya Kristóf fideszes képviselő – első ízben fordult ilyen elő az 1998-2002-es ciklusban – nemmel szavazott.

Mikola István a Lege Artis Medicinae klubjában, miként más fórumon is, azt hangoztatja, csak a kórháztörvény elfogadása lehet az egészségügy mentsvára, máshonnan képtelenség lesz az ágazatba pénzt pumpálni.
Ugyanakkor nem érti, hogy miért ágál ellene a legnagyobb ellenzéki párt, mikor elképzelései annak egészségügyiprogramjában is szerepelnek. Miként Kuncze Gábor a LAM-nak elmondta, a szabaddemokraták kifejezetten a többbiztosítós modell mellett voksolnak, így például az orvosok szellemi szabadfoglalkozású státuszával maximálisan egyetértenek. Mint ahogy a privatizációs folyamatokat is támogatnák – persze nem úgy, ahogyan azt Szegeden, Kiskunhalason vagy Sopronban a Fideszhez „közelálló” polgármesterek és tőkét invesztálni akarok kivitelezni szándékoznak.
Az úgynevezett kórháztörvénnyel kapcsolatos nagy ellenkezést Mikola számos kijelentése során úgy aposztrofálja, az emberi természet olyan, hogy ha újdonsággal kerül szembe, akkor berzenkedik. Mások meg állítják, a törvényjavaslat inkább orvos és betegellenes, mint mindenki üdvére való.
Miként az a Pallas Páholy-béli LAM-klubban a miniszteri szájból elhangzott, a tervezet alapvető célja, hogy a rendszerváltozás nyomán létrejövő társadalmi-gazdasági változások nyomán a megkövült, tőkeszegény, számtalan sebből vérző egészségügy rendszere, szerkezete és maga az ellátás végre valahára korszerűsödjön. Mint ahogy cél az is, hogy a fejlődéshez elengedhetetlen struktúrákat alkossanak meg, és ezekhez a XXI. század követelményeihez igazodó orvosi tevékenységi formáikat teremtsenek.
A változtatás szükségességét egyébként egyetlen, az egészségügyben dolgozó sem vitatja. Sok-sok éve panaszolják, hogy rendkívül szegény, alulfinanszírozott, gondokkal terhelt a rendszer. A problémát abban látják, hogy a „tőkeinjekciót”, az orvosstátus változtatását a törvénytervezetben hiányos garanciák kísérik.
Alapvetően nem a privatizációs szándékot, hanem annak a hogyanját támadják. Magyarországon az 1990-es a rendszerváltást követően az egészségügyi intézmények és ellátási kötelezettségek, döntési jogosítványok az önkormányzatok tulajdonába kerültek. Az egészségügyben dolgozók olyan közhasznú tevékenységet látnak el, amiből a privatizáció után büntetlenül bármit kivenni csaknem lehetetlenség. Márpedig aki tőkét invesztál egy vállalkozásba, az értelemszerűen a befektetése hasznára számít. Csakhogy, a magyar egészségügy meglehetősen gazdaságtalan – ennek a meggyőződésének adott hangot egyebek között a LAM-klubban Rózsa András, a Biogal-Teva gyógyszercég vezérigazgatója, vagy Mueller Otmar, a nemzetközi Baxter cég magyarországi ügyvezető igazgatója. Mindketten hangsúlyozták, hogy az egészségügyi miniszter állításával ellentétben, aki azt mondja, a tőke tolongva és türelmetlenül várja, hogy végre olyan törvény szülessen, amely után a privatizációnak köszönhetően milliókat invesztálhat, sem a bankok, sem a komoly multik, vagy nemzetközi biztosítótársaságok sem akarnak egy bizonytalan kimenetelű törvénykezés mellett működő gazdaságba befektetni. Inkább Ázsiába, Afrikába mennek, vagy a szomszédos Csehországba, mintsem hozzánk, ahol a retorika szintjén feltétlenül a multik ellen vannak.
Az más kérdés, hogy egyes egészségügyi szolgáltatások – lásd diagnosztika, CT, művese állomás, bizonyos kórházi osztályok – tényleg jó üzletnek bizonyulhatnak. Ezek „kiprivatizálása” amúgy is sokhelyütt megtörtént, vagy folyamatban van. Sokan már előre látnak és a műhibaperek miatt aggódnak, mondván, annak költségeit a szabadfoglalkozású orvos szisztémában ki viseli majd?

Krasznai Éva

2001. 11.12.