Vissza a tartalomjegyzékhez
 
HORUS
 
Megkésett megemlékezés dr. Balóné, dr. Banga Ilonáról
 

1998. március 11-én, mint ahogy a gyászoló család tudatja a szûkebb és tágabb baráti körökkel, 93 éves korában, hosszas szenvedés után elhunyt dr. Balóné, dr. Banga Ilona , a biológiai tudományok doktora, a hallei Leopoldina akadémia tagja. A szomorú esemény kapcsán bensõséges méltatás látott napvilágot a hû tanítvány és munkatárs Szabó Dezsõ dr., az orvostudomány doktora tollából, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem lapjában. A szûkebb szakma: a biokémia, eleddig nem emlékezett meg ezen nagyszerû teljesítményeket elért tagjáról. Pedig kedvezõbb körülmények között, megítélésem szerint, Banga Ilona tagja lehetett volna annak a 2–3 fõs csoportnak, amelyik a tudományos közvélemény által nagyra értékelt, széleskörûen elismert, az élettudományok terén új utat nyitó felfedezést tett. Olyan felfedezést, amely egy második, teljesen az itthon végzett munka alapján alapuló Nobel-díj elnyerését eredményezhette volna. A felfedezés az izommûködés molekuláris alapjának jelentõs részbeni tisztázására és ezen belül az aktinnak elnevezett fehérje megtalálására, izolálására és leírására vonatkozott. Az 1940-es években történt megállapítások olyan alapvetõeknek bizonyultak, hogy mai tudásunk szerint, minden, a kémiai energiát mechanikai munkává alakító rendszer (tehát mindenféle sejtmozgás) ugyanezen az elven és hasonló fehérjeszerkezetekkel mûködik.

Az emberi társadalmak által összegyûjtött ismeretanyag és az arra épülõ világkép az egyes ember, illetve egyes embercsoportok erõfeszítéseibõl, sikereibõl és kudarcaiból alakul ki. Fokozottan érvényes ez az anyagi világ megismerésére vonatkozóan is. Nincs ez másként a biológiai rendszerekrõl, azok mûködésérõl kialakult tudásunk, felfogásunk tekintetében sem. Az egyes emberek vagy egyes teamek által felfedezett ismeretek, összefüggések mint „téglák” egymásra rakva és összekapcsolva épülnek be tudásunk épületébe. A tudományos technikák rohamos fejlõdése, az új ismeretek megszerzésének gyors üteme és beépülésük az élõ anyagi világról alkotott elképzelésünkbe, igen hamar elfelejteti velünk ezen „téglák” felfedezõinek nem csupán személyiségét, emberi mivoltát, hanem sajnos sokszor még a nevét is.

Azt gondolom, hogy minden anakronisztikus „személyi kultusz” mellõzésével, méltó dolog megemlékezni, szakmai köztudatunkban megtartani kiválóságainkat. Ilyen kiváló egyéniségnek tartom Banga Ilonát. Tehetem ezt, már csak azért is, mert azon kevesek közé tartozom, akik õt Szent-Györgyi munkatársaként láttam dolgozni a szegedi Orvosi Vegytani Intézetben, ahol mint egyetemi hallgató, majd mint kezdõ diplomás vettem részt a kutatómunkában. Úgy érzem, hogy kötelességem is, mint élõ tanúnak a fiatal szakmai generáció számára valamelyest érzékelhetõvé tenni egyik nagy elõdjük, pályatársuk életútját.

Banga Ilona életét, némi pátosszal, azt mondhatnánk, hogy – ha számára a kutatás áldozatvállalás lett volna – a tudomány oltárán áldozta fel. 1924-ben szerzett gimnáziumi érettségiétõl 1986-ban nyomtatásban megjelent (ismereteim szerint utolsó) tudományos megnyilatkozásáig több mint 60 éven át aktív részese volt a tudományos életnek, kutatómunkát végzett. Számára a kutatás, a laboratóriumi munka, az új ismeretek megszerzése örömforrás volt. Több alkalommal is hallhattuk Tõle: „… a kutatás az én életigényem, ami megtart és kitölti az életemet…” Gyakran hozzátette ehhez, hogy pályája kezdetén ezt az elkötelezettséget Szent-Györgyi Albert oltotta belé (egyébként hasonlóan ahhoz, ahogy Szent-Györgyi jó néhány volt tanítványa is, így vélekedik saját életére vonatkozóan).

Banga Ilona röviddel vegyészdoktori diplomájának megszerzése (summa cum laude, 1929) után, 1930 októberében került a Szegedi Ferencz József Tudományegyetem Orvosi Karának Orvosi Vegytani Intézetébe, mint „magángyakornok” (ui. Szent-Györgyi, minthogy üres egyetemi állása az idõben az Orvosi Vegytani Intézetben nem volt, 3 hónapos próbaidõre alkalmazta Banga Ilonát a Josuah Macy Alapítvány terhére. A 3 hónapból 3 hét lett, mert Szent-Györgyi annyira meg volt elégedve „Iluska” munkájával, hogy már a 21. napon véglegesítette). Ezután még ebben az intézetben dolgozott 1945 októberéig, ahol gyakornok, tanársegéd, magántanár és crk. tanár lett.

Banga Ilona számára azzal, hogy Szent-Györgyi munkatársa lett, egy nagyon érdekes, lüktetõ, lelkesítõ, de igen kemény idõszak kezdõdött. Lényegében, mint ahogy az a szakmai közvélemény elõtt ismeretes, két, egymással szorosan összefüggõ kutatási téma kidolgozása volt terítéken: a C4 dikarboxisavak szerepének tisztázása a sejtlégzésben és a C-vitaminnak ezzel kapcsolatos jelentõsége, ill. a C-vitamin kémiai mibenlétének felderítése. Külön-külön is hallatlan erõfeszítést és nagyon sok fárasztó munkát igénylõ feladat. Érzékeltetésül: a kellõ mennyiségû kristályos C-vitamin elõállításához tonnányi szegedi paprikát kellett feldolgozni, vagy ahogy Banga Ilona írja a sejtlégzéssel kapcsolatos kísérletekrõl: „…a kísérleteket, amelyeket a legnagyobb részletekig, a maximális reprodukálhatóság eléréséig kellett kidolgozni… 6 Warburg edénybe, a 60 kísérletbe, összesen 360 izom szuszpenziót (a munka galambmell izom minták felhasználásával folyt) mértem be, míg 40 teljesen azonos eredményt kaptam.” Nem csoda, hogy ebben a tudományos iskolában „felnõve” Banga Ilona további kutatási területein is máig érvényes, precíz felfedezéseket tett. A két téma kidolgozása közben Nobel-díjhoz (1937) vezetõ eredmények születtek. A team-munkából, ahogy a megjelent tudományos közlemények tanúsítják, Banga Ilona jelentõsen kivette részét. Az Orvosi Vegytani Intézet munkáit elismerõ Nobel-díj a világ kutatóhelyeinek, a témákban érdekelt egyetemi laboratóriumoknak figyelmét Szegedre irányította. Munka- és elõadás-meghívások özöne árasztotta el a team tagjait. Így Banga Ilona Liége-be, majd Oxfordba kapott meghívást és dolgozott ezeken a helyeken, többek közt az agyszövet piroszõlõsav oxidációján.

A dicsfényben és az általános szakmai elismerésben való „fürdõzés” azonban nem tartott sokáig. Már a 30-as évek elejétõl Európa egén gyülekezõ komor felhõk 1939-ben villámokat szórtak, kitört a II. világháború, és sokszor viszontagságos körülmények között gyûlt össze az eredményes munkában megedzõdött team, hogy újabb szakmai kihívással tegye próbára erejét. Ezekben az években biztos megállapítást nyert, hogy jó néhány, a szövetekbõl, a testnedvekbõl, kristályosan is kinyert fehérjének, mint  kémiai  reakciók katalizátorainak az életfolyamatokban, a különbözõ táplálékanyagok átalakításában döntõ szerepe van. Tehát, nyilvánvalóvá vált, hogy a szövetekbõl könnyen kioldható ún. vízoldékony fehérjék egy része enzim. De annak felfedezése, hogy csak nagy ionerõsségû sóoldatokkal kivonható, ún. szerkezeti fehérjék között is van olyan, amely enzimatikus hatású, az különös feltûnést keltett. Engelhardt és Ljubimova 1939-ben a Nature-ben megjelent cikke szerint, az izomból kivonható szerkezeti fehérje a miozin, enzim, amelynek szubsztrátja az ATP (adenozintrifoszfát). A miozin az ATP-rõl, két pirofoszfátkötés felbontásával, anorganikus foszfátionokat hasít le. Eközben jelentõs mennyiségû energia szabadul fel. Az Orvosi Vegytani Intézet teljes kutatógárdája Szent-Györgyi aktív közremûködésével és vezetésével ennek a kérdésnek tüzetes vizsgálatához fogott.

Miközben csak úgy zengett körülöttünk a világ, a felfedezések sorozatának bûvöletében, egymás munkájának eredményét lesve és megvitatva, közös erõfeszítéssel, egy oázis kellemes légkörében, rövid 3 év éjt-nappalt összemosó munkával, sikerült a világon elõször egy életjelenségnek, a mozgás jelenségének, molekuláris szinten való megértéséhez közel jutni. A lényeg nagyon egyszerû: az izomrost mozgása két szerkezeti fehérjének (a miozinnak és az aktinnak), valamint néhány szervetlen ionnak és a közvetlen kémiai energiaforrást képviselõ ATP-nek a szabályozott kölcsönhatása. Bátran állíthatom, hogy a háború befejezése után publikussá vált eredmények mozgósították az élettudományokkal foglalkozó tudományos közvéleményt és a laboratóriumok százai bibliaként forgatták a „Studies Med. Chem. Univ. Szeged”, kék kötésû füzeteit. Példányait (már akinek van) ereklyeként õrzik a mai napig.

Banga Ilona ezekben a kutatásokban „elõharcosként” vett részt. Alapvetõ felfedezések fûzõdnek nevéhez (és természetesen két keze munkájához) a miozin ATP-áz aktivitásával, ionkötõ képességével stb. kapcsolatban. Õ volt az, aki felfedezte az ún. A- és B-miozint. Ezen fehérjeoldatok finomra darált izomszövetbõl nyerhetõk ki, és a külsõ szemlélõ számára egymástól abban különböznek, hogy bár fehérjekoncentrációjuk közel azonos, az A-miozin viszonylag könnyen folyó (sol), míg a B-miozin nagy viszkozitású, gélszerû. A B-miozin gélállapotának ATP hatására bekövetkezõ sollá alakulása, majd az átalakulás okának tisztázása vezetett egy új fehérjének, az aktinnak a felfedezéséhez. A Banga által elvégzett és az aktin felfedezéséhez vezetõ kísérlet az volt, hogy egy finompórusú szûrõn (a bakteriológiában használt Seitz-K-féle szûrõn) a szóban forgó oldatokat átbocsátva az A-miozin átmegy, a B-miozin nem szûrhetõ át. Az ATP-vel folyóssá tett B-miozin jelentõs mennyisége szintén átmegy ezen a szûrõn, de visszamarad egy át nem szûrõdõ gél. Ha a szûrõn maradt gélt és A-miozin-oldatot összekeverünk, B-miozin-szerû viszkózus „oldatot” kapunk. Ma már az elektronmikroszkópos technika birtokában tudjuk, hogy az izomban található aktin gyöngyszerû golyócskákból, láncszerûen összerendezett füzért alkot, amire, ha az aktint oldatba visszük, a miozinmolekulák (ha nincs jelen ATP), hozzákötõdnek – egy aktinglobulushoz egy miozinmolekula kapcsolódik. A képzõdményt aktomiozin-(komplex)-nek hívjuk. Az A-miozinban oldott – egyedi – miozinmolekulák találhatók (kevés aktomiozin-komplex jelenlétében). A B-miozin gélstruktúráját a jelenlevõ aktomiozin-komplexek hálózata teszi szûrhetetlenné.

Ahhoz, hogy az izomrost kontraktilis fehérjerendszerét eredménnyel lehessen tanulmányozni, nagymennyiségû, tiszta aktinfehérjére volt szükség. Az aktin izolálását és alapvetõ sajátságainak feltárását (például a globuláris formából a fibrilláris formába történõ átalakulását), tisztítását Straub F. Bruno sikeresen oldotta meg.

Az izomra vonatkozó világra szóló és általánosan elismert felfedezések sajnos nem vezettek Nobel-díjjal történõ honorálásához, amit joggal elvárhatott volna a hazai és a nemzetközi, szakmai közvélemény is. Elgondolkodtató, szomorú közjáték, ami – úgy tûnik – számomra nem csupán a nemzetközi fórumok szûkkeblûségének következménye. Történt ui., hogy amikor az izomkontrakció molekuláris mechanizmusa megismerésének magas szintû díjazása felmerült, kérdésessé vált, hogy ki az aktin felfedezõje. Nyugvópontra nem jutott vitává vált ez a kérdés, Szent-Györgyi, Banga és Straub között. Az aktint elõször Szent-Györgyi és Banga észlelte és nevezte el, és Straub izolálta. Az izommal kapcsolatos felfedezések team-munkában keletkeztek. Hármuknak kellett volna Nobel-díjat kapniuk, ahogy az a Nobel-díjas felfedezésekkel kapcsolatban már számtalanszor megtörtént.

A német, majd a szovjet megszállás nehéz helyzetet teremtett az Orvosi Vegytani Intézetben is. Hogy Szegeden és Budapesten, ahová Szent-Györgyi átmenetileg áthelyezte tevékenységének színterét, kutatómunka folytatódhatott, ill. megindulhatott, az nagyrészben Banga Ilona helytállásának volt köszönhetõ. (A tényt az akkori orvoskari dékán Ditrói Gábor professzor köszönõlevélben, hálálkodva elismerte.) Ügyes húzással megvédte a Dóm téri laboratóriumot és felszerelését a vandál pusztítástól. (Kiíratta az intézet bejárataira, magyarul és oroszul, hogy a laborban fertõzõ anyag vizsgálata folyik, amelynek átvétele minden nap reggel 8-tól 10 óráig történik.) A keltett félelem elriasztotta a fosztogatni készülõket.

Banga Ilona 1947. szeptemberéig Szent-Györgyi végleges emigrációjáig, tehát 17 éven át volt az Orvosi Vegytani Intézet megbecsült munkatársa.

Szent-Györgyi Albert távozása Banga Ilona munkaterületének, kutatási témáinak jelentõs változását eredményezte. Természetesen a felhalmozott hatalmas tudásanyag, módszertani készség egy másik anyagrendszeren történõ alkalmazása, rövid idõn belül gyümölcsözõvé vált és jelentõs újabb felfedezéshez vezetett. Banga Ilona 1947. szeptember 1-jével átvette a férje Baló József dr. akadémikus, egyetemi tanár igazgatása alatt mûködõ I. sz. Kórbonctani és Kísérleti Rákkutató Intézet Kémiai Laboratóriumának vezetését Budapesten. Az új munkakör betöltése egyben új kutatási téma megindítását is jelentette: bekapcsolódott egy igen nagy gyakorlati jelentõségû orvosi probléma, az érelmeszesedés jobb megismerésének kimunkálásába. Még Baló professzor megfigyelései utaltak arra,  hogy atherosclerosisban az erek falában lévõ rostok (elasztikus rostok) jelentõsen károsodnak, tudvalevõen ezen rostok igen ellenállóak, erõs, kémiai behatásokkal szemben is. Tehát a kérdés az volt, mi okozza az elasztikus rostok elváltozásait. A feltételezés az volt, hogy az érfalat pusztító hatás, valamely, a szervezet által termelt tényezõnek tudható be. A Banga Ilonától már megszokott, következetes, intuitív és pontos munka már 1948-ban sikerrel járt és fényesen igazolta a feltételezést: a hasnyálmirigy termel olyan fehérjét, mely specifikus proteolitikus hatású. Az enzimet elasztáznak nevezték el. Az új entitás elismerése a szokásos bonyodalmakon keresztül (elõször a felfedezést humbugnak tekintették), különösen azután, hogy az enzimet kristályos formában is sikerült elõállítani, végül is sikerrel járt. A nemzetközi szakmai közvélemény nagy elismeréssel fogadta a nagyszerû eredményt, amelyet Baló és Banga közös sikerének könyvelt el. Nem egészen ilyen egyszerû volt ez itthon… Álljanak itt Banga Ilona reflexiói a tanulságos üggyel kapcsolatban.

„Négy évvel az elasztázra vonatkozó elsõ közlésünk után, 1952-ben egy este táviratot kaptam: jelenjek meg az Országházban a Kossuth-díj átvételére – én, egyedül. Mikor meggyõzõdtünk arról, hogy nem tévedésrõl van szó, én képtelenségnek tartottam a férjem mellõzését, hiszen az õ ötlete alapján indult el a kutatás, amelybe én bekapcsolódtam. A díjat odaitélõ bizottság tagjai érdeklõdésemre, azt válaszolták, azért illet csak engem a díj, mert új enzimet állítottam elõ kristályosan, az enzim orvosi jelentõsége azonban még nem bizonyított. Ezt a döntést olyan igazságtalannak tartottam, hogy egyik hivatalos közegtõl a másikhoz futottam megtudni, mi a módja a visszautasításnak. Végül is sikerült a díjról a megfelelõ fórumon lemondanom, bár közölték velem, hogy ezt sértésnek tekintik és aligha számíthatok a jövõben elismerésre. A hátrányos következményeket a következõ években valóban megismertem. A kutatómunkát azonban folytattuk tovább és 1955-ben, amikor a központilag diktált közéletû szélsõségek már kezdtek megszûnni, férjem és én, együtt kaptuk meg a Kossuth-díj II. fokozatát.”

Banga Ilonát a „hivatalosság” nem kényeztette el elismerésekkel, kitüntetésekkel. Azt gondolhatnánk, hogy az elõbbiekben vázolt eredményes munkásság, a rengeteg színvonalas publikáció (közel 250), hazai és nemzetközi fórumokon tartott elõadások következménye a karrieren is meglátszik. Ez koránt sincs így. Valamilyen konkrét paragrafusokban rögzített feladat teljesítésének elismerését nem lehetett megtagadni, így magántanári címet kapott mind a szegedi, mind a budapesti egyetem orvosi karain, és kandidátusi, majd a tudományok doktora címet szerzett. De például egyetemi tanári rangot, vagy akadémiai tagságot, elõterjesztések ellenére sem kapott. Még a Kossuth-díj II. fokozata, vagy a SOTE-rõl történt végsõ távozásakor 1986-ban kapott „kiváló munkáért” kitüntetés is inkább sértésnek, mint elismerésnek számíthat. Ritka kivételnek számít a szegedi Orvostudományi Egyetem által adományozott Szent-Györgyi Emlékérem, a Magyar Biokémiai Társaság Háry Pál és a Magyar Patológusok Társaságának jubileumi emlékérme. Kontrasztként álljon itt, hogy a kötõszövettel kapcsolatos vizsgálatai alapján az 1742ben alapított Kaiserliche Deutsche Akademie der Naturforscher Leopoldina 1962-ben rendes tagjául választotta.

Jellemzõ Banga Ilona egyéniségére, hogy amikor egy rádió-interjú alkalmával a riporternõ firtatta a nyilvánvaló diszkrepanciát a teljesítmény és a karrier között, a válasz igen egyszerû és világos volt: „ez nem igazságos dolog, de engem nem érdekel, hogy milyen egyéni hasznom van a kutatásból, csak hagyjanak dolgozni, harag nincs bennem”.

Banga Ilona további kutatómunkája, amely egészen 1970-es nyugdíjba vonulásáig tartott, kitûnõ munkatársakkal (Szabó D., Schuller D., László J. és mások) a kötõszöveti fehérjék (elasztin, kollagén) és az ezeket módosító enzimek vizsgálatára vonatkozik.

A kötõszövettel kapcsolatos kutatási eredményei számos szakcikkben, továbbá monográfia, és könyvrészlet formájában váltak publikussá. (Az Izomkutatás eredményei. In „Horus” A 90 éves Szent-Györgyi Albert köszöntése. Orv. Hetil., 1983, 124, 2440–2443.; Structure and Function of Elastin and Collagen. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966.; Biochemistry of Elastin and its Quantitative Proportion in the Vessel Wall. Fribourg, 1968. könyvrészlet; Elasztin és Elasztáz az atherosclerosis kutatásban. Medicina, Budapest, 1978.; A kötõszövet korral járó változása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984.)

1971–1986 között Banga Ilona a Gerontológiai Intézet tudományos tanácsadója volt, ahol az idõskori kötõszöveti elváltozások biokémiájával foglalkozott.

Dr. Banga Ilona élete és munkássága örök példa minden, a tudományának elkötelezett kutató számára.

Guba Ferenc dr.

Vissza az elejére