Vissza a tartalomjegyzékhez
 
HORUS
 
Megemlékezés Balsaráti Vitus Jánosról (1529–1575)

46 éves korában, 1575. április 7-én hunyt el Sárospatakon Balsaráti Vitus János, a tizenhatodik század második felének jeles magyar orvosa, a híres sárospataki református kollégium rektora. Nevét nemcsak egyházának történetírása, majd késõbb Weszprémi István jeles biográfiai munkája örökítette meg, hanem a kortárs jeles európai tudósok kiterjedt levelezése is õrzi. Mozgalmas élete különösen indult: apja – Vitus Lukács nagylaki várkapitány – feleségével és a három hónapos csecsemõ Jánossal a Basarág (vagy Balsarát) mellett Jaksics-birtokon vendégeskedett, amikor Beli bég, belgrádi városparancsnok csapataival a Maros–Kõrös vidékét dúlta fel. A Balsarát felõl támadó törökök felgyújtották a Jaksics-kúriát, az ott-tartózkodókat bilincsbe verve hurcolták el rabszolgaságba, közöttük Vitus Lukácsot és feleségét is. A kúriát kifosztották és felgyújtották. Egy emberséges török katona az épületben talált csecsemõt, a késõbbi jeles orvost, kivitte az udvarra és az út mellett hagyta. A szülõk sorsáról nincsenek további adatok, de az elhagyott csecsemõt anyai nagybátyja – Fodor Ferenc dombegyházi lakos –vette magához. Közösen vállalta a gyámságot Jaksics Péter özvegyével, Csáki Katalinnal, akinek a birtokáról elhurcolták a szülõket, egyébként pedig rokonságban állt a Vitus családdal is. Csáki Katalin nõvére volt annak a Csáki Miklós püspöknek, akit Dózsa György felkelõ parasztjai meggyilkoltak, házát pedig kifosztották. A gyámszülõk a legjobb református iskolákban taníttatták fogadott gyermeküket.

Weszprémi István egyértelmûen Balsaráti Vitusnak írja nevét, a protestáns egyháztörténeti munkák Balsarági Vida Jánosként említik, hivatkozva arra, hogy nem volt Balsarát, csak Balsarág nevû helyiség, a Vitus magyar megfelelõje pedig a Vida névváltozat. Ez utóbbi forma nem vált általánossá a szakirodalomban, a fennmaradt iratokban Balsaráti Vitus János hol a Balsaráti, hol a Vitus nevet használta.

Balsaráti Vitus János gyámjai anyagi támogatásával Gyulafehérváron, Erdõdön, Nagybányán és Sárospatakon tanult, majd 1549-ben a wittenbergi egyetemen a bölcselet és teológia tárgyakkal folytatta stúdiumait, Melanchton Fülöp egyik kedvenc tanítványaként. 1554-ben elnyerte a bölcseleti és teológiai doktori címet, a bölcseleti kar tanárává választották, ezzel egyidõben a magyar hallgatók seniora is lett. A humán tudományok kevésbé kötötték le figyelmét, inkább a természettudományok iránt érzett vonzalmat. Ezért Melanchton tanácsára 1556-ban Itáliába utazott és elõbb Bolognában, majd Padovában gyarapította ismereteit az orvosi karon két éven keresztül. 1560-ban nyerte el az orvosdoktori címet. Orvosi tanulmányai során különösen a botanikában mutatott fel kiváló eredményeket, amelyet a korabeli szakirodalom és a tudós levelezése is alátámaszt. Manardus „Epistolae medicinalis” c. mûvében (1564) említi, többek között, hogy a dunai élõvilág leírásakor sok segítséget kapott Conrad Gesner (1516–1565) baseli botanikus-zoológustól, aki viszont a legtöbb információt „a tudós magyar ifjútól”, Balsaráti Vitus Jánostól szerezte. A dunai harcsák ismertetésénél, azok határtalan falánkságáról szóló leírásnál kiemeli a magyar „tudós ifjú”, Balsaráti nevét. Egyébként Gesner hátramaradt levelezésének néhány darabjáról is tudni vélik, hogy Balsaráti Vitus János írta.

Orvosdoktori oklevelének megszerzése után mintegy fél évet Rómában töltött, Weszprémi és mások szerint V. Pál pápa udvarában orvosi teendõket látott el. Meg kell jegyezni, hogy ebben az idõben Balsaráti Vitus János nem egyetlen orvosként tevékenykedett a pápa környezetében, rajta kívül még vagy tíz orvosról jegyeztek fel adatokat az akkori udvartartás szolgálatában. Pontosan nem ismerjük feladatkörét, azt azonban igen, hogy Rómából Perényi Gábor országbíró hívta haza udvari orvosának. Weszprémi szerint az itáliai utat már Perényi anyagi támogatásával tehette meg, ezért „rendelhette” õt vissza. Perényi csak az itáliai tanulmányokat fizette, mivel Balsaráti gyámjai az 1550-es években meghaltak. Balsaráti akkor kérte az anyagi segítséget Perényi Gábortól, amikor Itáliába indult, aki valóban bõkezûen pártfogolta õt. Perényi Gábor udvari orvosaként más várakban is megfordult. Perényi financiális segítségével adta ki a „De remediis pestis prophylacticis” (A pestist megelõzõ szerekrõl) címû latin nyelvû munkáját, amelyben a kor legnépszerûbb gyógyszereit és a hozzájuk fûzött magyarázatokat összegzi. Ugyancsak a Perényi-család szolgálatában írta a magyar nyelvû „Magyar Chirurgia, a’ seb gyógyulásának mesterségérõl írt négy Könyvek” címet viselõ, kinyomtatásra sosem került munkáját is, amely a korabeli sebészeti gyakorlat legismertebb fogásainak és eljárásainak összefoglalása. Erre a kéziratra sokan hivatkoztak, a múlt században és a századfordulón sokan keresték a református kollégiumok könyvtáraiban, kézirattáraiban, de nem bukkantak nyomára. E kézirat elemeit vélte fellelni Daday András Vay Judith „Hasznos Könyv”-ében (Sárospatak, 1614), amikor a különbözõ sebek és sérülések ellátására vonatkozó tanácsokat ad.

Annyi bizonyos, hogy Perényi szolgálatában nem kizárólag pártfogóinak egészségével foglalkozott, hanem az egész udvartartás és a Perényi-birtokok teljes személyzete is az õ gondjaira volt bízva. Perényi Gábor 1570-ben bekövetkezett halálakor ez a hivatala megszakadt. Perényi Gábort a halálban hamarosan felesége is követte. A házaspár közötti nagy korkülönbség nemcsak életükben, de haláluk után is sok pletykára adott alkalmat. Forgách Ferenc kamarás, azt állította, hogy Perényi Gábor halála elõtt karddal kényszerítette udvari orvosát – Balsaráti Vitus Jánost –, hogy mérgezze meg feleségét, nehogy az „a halála után másé legyen”. Az ilyen pletyka sok további beszédre adhatott okot, bár Weszprémi az egész „ügynek” nem tulajdonított jelentõséget, csupán Forgách „gonosz indulatának” tudta be.

Perényi halála után Balsaráti Vitus János – amint azt Weszprémi István külön kihangsúlyozta – „a papi hivatallal kezdte összekapcsolni az orvosi foglalkozását”. Liszkán hitközséget szervezett, ekkor írta és nyomtattatta ki „A’ Keresztényi Vallás ágazatainak rövid Summáia” (Sárospatak, 1571) c. könyvét. Ebben a protestáns felekezetek kialakulásával és feladataival foglalkozott, közérthetõ stílusban mondta el a protestantizmus addigi történetét és vallási ágazatait. Már a Perényi-család szolgálatában is jeles igehirdetõ hírében állott, 1568-ban egyik résztvevõje volt az Egri Lukács ellen összehívott kassai zsinatnak. Liszkáról 1571-ben a sárospataki iskola élére kapott meghívást, egyben a helyi egyházközség vezetését is rábízták. Azt pontosan nem lehet megállapítani, hogy mit oktatott, de jó rektora lett a nagyhírû protestáns iskolának. Iskolai oktatói tevékenysége nem volt egyedi, hiszen kortárs orvoskollégái közül sokan iskolai és kollégiumi tanárként is mûködtek, orvosi gyakorlatuk mellett oktatóként is ismertté váltak. Abban viszont kezdeményezõ szerepet vállalt – hasonlóan a brassói Kyr Pál orvosdoktorhoz –, hogy az orvosi pályára készülõ „felsõbb osztályokban tanulók” részére megszervezte „az orvosi ismeretekre” való felkészítést. Ezzel Moller Károly egyik elõfutára lett, aki „orvosi iskolájában” valóban olyan eredményesen készítette fel a jelölteket, hogy azok külhoni orvosi tanulmányaikat gyorsabban és sikeresebben végezhették el. Ezt elõsegítendõ Kyr Pál „Sanitatis studium” címmel könyvet adott ki 1569-ben, amelynek Sárospatakon fennmaradt példányába Balsaráti Vitus több bejegyzést tett.

1575. április 7-én hunyt el vérhasban, mindössze félnapos betegség után.

IRODALOM:

  1. Daday A.: Vay Judith hasznos könyvérõl. Gyógyászat, 1918, 58, 422–423.
  2. Magyary-Kossa Gy.: Magyar orvosi emlékek. 1. köt.: 35; 3. köt.: 76, 200, 211; 4. köt.: 236.
  3. Ritoókné Szalay Á.: Balsaráti Vitus János magyar orvosdoktor a 16. században. Orvostört. Közl., 1976, 78–79, 13–42.
  4. 4. Weszprémi I.: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. I. köt., Medicina, Budapest, 1960. 21–25. old.

Kapronczay Károly dr.

Vissza az elejére