Vissza a tartalomjegyzékhez
 
FOLYÓIRATREFERÁTUMOK
 
Pszichiátria

Autizmus és csökkent intellektus: diagnosztikus és kezelési kérdések
Howlin, P. (Department of Psychology, St. George’s Hospital Medical School, London): J. R. Soc. Med., 2000, 93, 351–355.

Az autizmusnak és spektrumbetegségeinek – az Asperger-szindrómát is beleértve – prevalenciarátája az utóbbi 35 év epidemiológiai vizsgálatait áttekintve 18,7 ‰ körüli. Az autizmusban szenvedõk nagy részénél intellektuális deficit is fennáll, a súlyos és igen súlyos mentális retardációban szenvedõk csoportjában pedig 50–60%-ban észlelhetõk az autisztikus károsodások „triádjá”-nak nevezett nyelvi, szociális interakcióbeli és képzetáramlást érintõ zavarok. Az autizmushoz társuló zavarok ellátása hatalmas feladat az oktatási, szociális és egészségügyi szolgáltatások számára.

Diagnosztikus szempontból is kihívást jelent az autizmus-specifikus és a nagyon alacsony kognitív mûködésbõl eredõ tünetek elkülönítése. A legsúlyosabban retardáltak (IQ 20 alatt) csoportjában majdnem lehetetlen meghatározni, hogy a szociális és kommunikációs készségek hiánya, illetve a sztereotip és repetitív viselkedésminták a súlyos kognitív károsodásnak vagy a hozzáadódó autisztikus zavarnak tulajdoníthatók-e. A differenciáldiagnózis sokkal fontosabb kisebb mértékû kognitív károsodás esetén, mivel az autizmus alapvetõen befolyásolhatja a prognózist és a szükséges beavatkozásokat. A csökkent intellektusú és autista egyének sokkal inkább individualizált, speciális és strukturált támogatást igényelnek, mint a hasonló IQ-szintû nem autista egyének és prognózisuk is gyakran rosszabb. A differenciáldiagnózis fõ szempontjai: kognitív szint (verbális és non-verbális); a receptív és expresszív nyelvi képességek részletes felmérése; fejlõdéstörténet a csecsemõkortól kezdve, elõnyös a standardizált interjú használata is; a gyermek megfigyelése strukturált és nem strukturált körülmények között; belgyógyászati és genetikai rutin szûrõvizsgálatok; releváns pszichoszociális faktorok számbavétele. Ha más betegség is fennáll – például Down-szindróma, fragilis-X, sclerosis tuberosa, vagy más súlyos fizikai vagy érzékszervi károsodás – a klinikusnak figyelembe kell venni, hogy a fejlõdési és viselkedési minták jellemzõek-e az adott betegségre, mivel a megfelelõ kezelést késlelteti, ha a gyermek összes problémáját az elõbb diagnosztizált betegségnek tulajdonítják. Mindezen szempontok figyelembevételével a BNO-10 kritériumai szerint diagnosztizálható az autizmus.

Az autizmus (intellektuális károsodással vagy anélkül) kezelésében számos terápiás módszert mutattak be javulást és gyógyulást ígérõként (például „megtartó terápia”, zeneterápia, facilitált kommunikáció, hallásintegráció, intenzív fizikai stimuláció vagy „konduktív oktatás”). Ezek hatásossága az eddigi kísérleti kutatások szerint éppúgy kérdéses, mint a gyógyszeres és vitaminos terápiáké: például a fenfluramint a 80-as években széles körben alkalmazták az autizmus kezelésében, mostanára nagyrészt visszavonták súlyos mellékhatások és hosz- szútávú károsító hatások miatt. Egy újonnan publikált kezelés a szekretin-infúziót alkalmazza, emellett szintén súlyos mellékhatásokról és kevés eredményrõl számolnak be a megkezdett placebokontrollált klinikai vizsgálatok.

Az iskola elõtti beavatkozások célja a korai kognitív fejlõdés, játék-, szociális és kommunikációs készségek javítása. A speciális autista gyermekek számára tervezett otthoni kezelési programokban a szülõket segíteni kell a megfelelõen strukturált és konzisztens kezelési stratégiák kifejlesztésében, már a gyermek korai életéveiben, ez elõsegíti a szociális, kognitív és nyelvi fejlõdést és a késõbbi viselkedési problémákat csökkenti. A legsikeresebb programok intenzív támogatásból állnak, min. 15 óra hetenként, legalább 6 hónapig és megfelelõen magas felnõtt/gyermek arányt igényelnek. Az intenzív otthoni viselkedésterápiás programok közül a legellentmondásosabb megítélésû Lovaas és kollégáinak intenzív otthoni kezelési programja, amely személyre szóló foglalkozást jelent, min. 40 órát hetente, legalább két évig. Az eredmények nagyarányú IQ-javulást és a beiskolázás elérésérõl számolnak be, de az igen alacsony IQ-szintû csoportban nem várható el ilyen siker. A megfelelõ oktatási programok lényege a viselkedési és kognitív megközelítések integrálása, az individuális fejlõdési szint figyelembevétele, a kommunikáció fejlesztése.

Összefoglalva, a legsikeresebb otthoni és iskolai programok közös összetevõi: – A viselkedés-orientált stratégiák kombinálása a fejlõdéstani és oktatási szempontokkal a gyermek egyéni készség- és deficitprofiljának megfelelõen. – Strukturált oktatási programok beépítése, különösen hangsúlyozva a vizuális típusú utasítások szerepét, mivel ezek a környezeti állandósággal biztosítják a konfúzió és a distressz korlátozását. – A szociális-kommunikatív és játék-aktivitásokra való fókuszálás. – A viselkedési repertoár és készségek fejlesztése a leghatékonyabb a problémás és nemkívánatos magatartásformák csökkentése céljából. – A kényszerek és rituálék szorongáscsökkentõ szerepének megértése és ezek kezelésbe való beépítése motivációs és megerõsítési forrásként. – A gyermekorientált helyett családorientált megközelítési kezelés. – Túlzott idõ- vagy anyagi áldozat nélkül tartósan teljesíthetõ kezelési stratégiák.

Linka Emese dr.

Vissza az elejére